Az első halál után - Ha ez a VÉÉÉÉÉG...

Haláltudat, azaz tudatában lenni annak a megmásíthatatlan ténynek, hogy egyszer meg fogsz halni, akárcsak azok, akik fontosak neked.

Az emberi haláltudat igen komplex és fokozatosan alakul ki, de hogy mikor kezd kialakulni, azt főleg a külső körülmények alakítják és szülőként pont annyira nem áll hatalmamban késleltetni a gyerek haláltudatának kialakulását, mint amennyire a magam, vagy mások halálát sem. Egy helyzet, ami bármikor előállhat, de hogy mennyire gyorsan és helyesen alkalmazkodsz hozzá, azon sok múlik a gyermeked fejlődése szempontjából.

Egyes - téves - vélemények szerint csak az embernek van haláltudata, de ez legalább annyira hazugság, mint amennyire egyesek hajlamosak maguknak hazudni a halál tabusításával: láttam kutyát, aki a gazdája mellett akart meghalni és olyat is, aki inkább elvonult, hogy egyedül végezze be az életet. Bizony a haláltudat nem emberi "kiváltság".

Az összes faj közül azonban csak az ember hazudik magának a halálról. Nem kizáróag vallások (halál utáni élet különféle módozatai) kitalálása által, hanem ennél prózaibb módon is. Ez történt velünk: Haláltudat két hónappal kétéves kor előtt.

Ne idegből reagálj!

Mielőtt rátérnék a konkrét esetre és leírnám, milyen "élmények" érték Miát, adnék egy fontos tanácsot a szülőtársaknak: mint említettem, az, hogy a gyerek mikor kerül tudatába az élőlények halandóságának, egy befolyásolhatatlan dolog. Hidd el, én sem 22 hónapos korban gondoltam ideálisnak, hogy a halálról beszéljek a kislányommal (már persze az ő szintjén). Fontos tehát, hogy felismerd a kontrollvesztéssel járó esetleges saját pszichológiai traumádat és elvonatkoztass ettől: hiába hisztizel, olyan helyzet állt elő, amihez te csak alkalmazkodatsz. Igen, nem te irányítod, dróton rángatnak. Ez szar érzés, de most szorítsd háttérbe magad és kezdd meg a kármentést a gyerekkel!

"Death is the final unknown"

"Elszomorodom. Hiányzik. Cicám."

Ezt mondta, és most először tisztán szomorúságból lábadt könnybe a szeme - nem hisztizett, nem volt hangos, nem valami eléréséért sírt, csak elpanaszolta a bánatát. Egyébként érdekes pszicholingvisztikai megfigyelés, hogy Ada az angolhoz hasonló igeidőket használ a magyar nyelvben is, és a számára kellemetlen dolgokat folyamatos jelenben közli (megijedek, elszomorodom). Ezzel is kifejezi, hogy ez egy átmeneti állapot, ami el fog múlni.

Szóval újra a dédmamájánál vagyunk, ahogy tavaly nyáron is voltunk, viszont a tavalyhoz képest van egy fontos változás: meghalt Manci, a dédi cicája.

Mivel egy éve is itt voltunk, ezért a Facebook évfordulós funkciója feldobott pár képet, amik tavaly készültek, és amiken Ada az akkor még élő Manci cicát simogatja. Így kezdődött hát, hogy rá lettünk kényszerítve arra, hogy a halállal foglalkozzunk, de lesz még egy csavar is.

Dóri igyekezett elmagyarázni, hogy Manci cica már nincs, láttunk egy csomó állatfajból kölyök, felnőtt és öreg példányt, amiből tudja, hogy az állatok is öregszenek. Szerintem egészen jól csináltuk, amíg Dóri mamája - puszta jóindulatból ugyan, de - bontógolyót küldött Mia biztonságérzetének ingatag felépítményébe:

"Manci elaludt."

BUMMMMMM. Jobb lett volna rágyújtani egy dinamitrúdra. Inkbb lőj le, baszd meg, adok stukkert, de ezt NE! Elmondom, miért...

Szómágia - "Halottak vezetnek itt riadt kis élőket"

A szavak erejét most nem mutatnám be, de bemutatom azokat, akik rettegnek az őszinte szó erejétől és - természetesen sikertelenül - megpróbálják azt tompítani. Az efféle gyengébb intellektusok nem fedezik fel, hogy ha a halált elalvásnak és elmenésnek nevezik, az nem csökkenti, de gyakran inkább fokozza a kárt.

A halál tabusítása a szűkebb-tágabb közösségek és a társadalom szintjén a potenciális öngyilkosok szándékainak (segélykéréseinek) elbagatellizálásához (ezáltal a befejezett öngyilkosságok számának növekedéséhez) és feldolgozatlan traumákhoz vezet.

Nem, nem aludt el és nem is ment sehova. Ez a mondat csak arra volt jó, hogy a kislányunk most fél elaludni - egy újabb hétvége, amikor rengeteg munkaórám megy el kármentésre. Ma a délutáni és az esti altatás is több mint kétszer annyi ideig tartott, mint általában.

Van egy rossz hírem: a temetőkben csak a grufti szubkultúra seggrészeg tagjai szoktak aludni. A többi csak simán halott. Ja, és légyszi NE ÍRJ MINDEN MÁSODIK SZÓT NAGYBETŰVEL! Köszcsi!

Meg kell érteni, hogy a halál egyrészt olyan veszteséget jelent, amit még az erővel bíró szavak sem mérsékelnek: volt egy kedves, barátságos cica, akinek a puhasága és a dorombolása megnyugtatta Adát, és ez a cica meghalt. Másrészt viszont a szavak ereje alkalmas arra, hogy fokozza a kárt és további traumákat és szorongást okozzon, amitől viszont szívesen megkíméltem volna Miát.

A haláltudat kialakulása közbeni traumák nagyobb veszedelmet jelentenek a halálnál. Habár a haláltudat készteti az embert arra, hogy valami önmagánál nagyobbat alkosson (én sem viccből neveztem Adát a szimbolikus halhatatlanságomnak), és a haláltudat formálta evolúciónk során a nyúltagy atavisztikus emélkezetét, ami még ma is meghatározza az emberi (és állati) ösztönök és a tudatalatti működését, akárcsak egyes biológiai jellemzőket.

"Just ourselves -- And Immortality"

Manci cica halálát meglehetősen jól kezelte: amikor pár hónapja meghalt Manci, akkor közvetlenül még nem értesült róla, mi is csak egy telefonbeszélgetésből. Azonban a viselkedésünkből felfogta, hogy mi történt, és azzal együtt, hogy többet foglalkozott a plüss-Mancijával...

(Imád minden állatot, különösen a macskákat. Sudót nem teljesen tekinti állatnak - inkább családtagnak - mert természetes számára, hogy mindig vele van).

A szokásos esti mesék során már nem Manciról, hanem kifejezetten másik cicáról szóló meséket kért (szintén érdekes, hogy főleg állatmeséket szeret hallgatni). Tudta, hogy Manci (is) egyszeri és megismételhetetlen, és ő egyszerre szeret minden macskát és ezen a halmazon belül Mancit is, aki már nincs. Meglátásom szerint egy állat halála problémásabb egy emberénél (felnőttek esetén is), mert a különböző kultúrák kialakították a gyász, azaz a veszteség legalább részleges feldolgozásának vallási és közösségi kereteit, viszont egy állat elvesztése esetén ezek a keretek nem léteznek. Amikor egy kutyásnak/macskásnak azt mondod, hogy "ne depizz már, csak egy kutya/macska volt", aztán csodálkozol, hogy a segítő szándékú megnyilvánulásodra - téves nézeted szerint - az illető bunkó módon reagál (elküld a kurva anyádba), az a tabuk romboló hatása miatt van - ezért nem értetted meg, hogy mit jelenthet valaki számára "csak egy kutya". Mert rengeteg a tabu és ez romboló hatású.

"Fight or flight implies a permanent choice, but flight often just means putting off the fight to another day. Choose your battles wisely, Alice!"

Bár már gyerekként is hánytam azoktól, akik a halált elalvásként és elmenésként emlegették (korán kialakult a haláltudatom, bár Ada megelőzött), ezúttal nem basztam le a dédit a szóhasználatért (még ha a károkozást elnézve minimum jogos lett volna): ő nem lenne képes megérteni a szavai romboló jellegét és a sérülés már bekövetkezett, nekem pedig arra kell koncentrálnom, hogy legalább a másodlagos traumát tompítsam, de nem ez az egyetlen okom:

A mi társadalmunk is bővelkedik magának hazudó, gyengébb intellektusokban, így ez az incidens elkerülhetetlenül megtörtént volna egyébként is. Ha nem most és nem a dédmamája, akkor kicsit később valaki más mondja neki egy halottról, hogy elaludt. Ez egy olyan harc, ami elől (egy felelős szülőnek) nem lehet elfutni, a szülő - azaz jómagam - szempontjából pedig a kontrollvesztés nem csak azért adott, mert nem befolyásolhatom, hogy egy, a kislányunk számára kedves valaki mikor hal meg, nem is azért, mert mindenképp lesz valaki a közelben, aki szerint csak elaludt, hanem azért, mert én vagyok a veszélyforrások leginkább méltó ellensége:

Gyorsabb a halálnál

Amélia valóság-interpretációjában a metaforikus biztonságot a családunk (én+Dóri+Sudo+ő) együttese jelenti, de a szó szerinti fizikai fenyegetésekkel (vagy általa azokként érzékelt tényezőkkel) szemben én jelentem számára a biztonságot. Ha valamitől megijed (villámlás, agresszíven viselkedő idegen kutya, ismeretlen zajok), akkor "APUCIKÁÁÁÁÁÁÁT" akarja és nekem kell felvennem, hogy megnyugodjon, így tehát én lettem kiválasztva, hogy Mia bajnokaként a pszichéjéBEN és a pszichéjéÉRT felvegyem a fegyvert.

"And with strange aeons, even death may die"?
("Különös korokkal a halál is meghalhat"?)

Az alcímben idézett Lovecraft is azt írja, hogy ami alszik, az bizony nagyon nem halott, bár ő a történelem legjobb horror-írójaként helyezkedett erre az álláspontra egy művében. De hogy realistábbak legyünk, inkább Philip. K. Dick sci-fi írót kellene idéznem: "az a valóság, ami nem szűnik meg létezni, ha már nem hiszel benne".

A halált övező tabuk és tudatalatti szorongás maguk is a halál tabusításának és a feldolgozatlan traumáknak a produktumai. Ha pedig azt akarom remélni, hogy változtatok valamin, akkor MÁSKÉPP kell eljárnom, mint az előttem lévő, saját hibáit ismétlő generációk, különben nem járulhatok hozzá, hogy az emberiség egyszer majd kitörjön ebből a ciklusból.

"Az istenük tököl, de minden nap úgy van, hogy hátha"

Szar dolog, de igaz: a halál egy természeti jelenség. A lényedet jelentő adattömeg fizikai adathordozója (nem, egyébként nem vagyok teljes mértékben meggyőződve az agyelmélet helyességéről) javíthatatlanul károsodik, az adatvesztés pedig önmagad, saját emberi mivoltod, egyéniséged elmúlása. A halál nem barátságos és nem ellenséges (habár kezelhetjük ellenségként, amennyiben igyekszünk elkerülni és elhárítani), nem jó és nem gonosz, hiába antropomorfizálod mint munkaeszközét élező kaszás, vagy sátáni erő, hiába találsz ki képzeletbeli barátokat, akik halálod után feltámasztanak, vagy a lelkedet magukhoz ölelik, vagy hiába lépsz be klubokba, amik már megalkották a saját átfogó és minden kérdésre egyszerű választ ígérő világmagyarázatukat, hiába próbálod elhinni, hogy ha jól viselkedsz (azaz úgy, ahogy a szellemi vezetők elvárják, és ami véletlenül pont ugyanaz, mint amivel a szellemi vezetők pénzhez és pinához jutnak), a halál elkerülhtetlen és pont annyira egy természeti erő, mint a tűz: az is veszélyes és azzal is pórul jársz, ha nem veszed elég komolyan, de ettől még túlzás azt mondani, hogy a tűz gonosz. Elvégre a kutya háziasítása mellett a tűzgyújtás volt az, ami a bolygó uralkodó fajává emelte az embert.

A haláltól való félelem a haláltudat természetes következménye, azonban ha nem vagy képes felelős felnőttként kezelni a félelmedet és együtt élni vele, akkor másokban keltesz feleslegesen szorongást. Ha már sci-fi írók, íme egy klasszikus Frank Herberttől: "A félelem kis halál, amit követ a teljes megsemmisülés".

"The soft head bows, the sweet eyes close, the faithful heart yields to repose."
("Bókol a fő, zárul a szem, a hű szív végre megpihen")

Meg fogsz halni. Én is meg fogok halni. De van egy fontos különbség: én azzal igyekszem valami maradandót, azaz a saját életemen túlmutató jelentőségűt alkotni, hogy megvívom a csatáimat a kislányom fejében és lelki egészségéért (talán pont ez az a hozzáállás, ami miatt engem tekint a konkrét fizikai biztonsága forrásának), miközben teszek (még ha csak olyan keveset is, amennyit tehetek) azért, hogy egy távoli jövőben a haláltudat kialakulásának egyébként is megterhelő folyamatával küzdő gyerekek ne féljenek az alvástól.

És ezzel én több és jobb vagyok, mint aki a haláltudata súlya alatt vesz egy hársfát azt remélve, hogy ezzel lenyomatot hagy a világban.

De ha mindenképp megnyugvásra vágysz, emlékezz a morloch alfa szavaira Wells Időgépének egészen tűrhetőre sikerült filmváltozatából: "Mindenkinek megvan a maga időgépe (...) Ami visszafelé visz, az az emlék, ami előre, az az álom."

És próbálj meg úgy megdögleni, hogy nem generálsz nekem munkaórákat.