Elképzelem, ahogy - immár egy civilizált országban - az állampolgársági vizsga után beszélgetek a többi vizsgázóval és mind megkérdezzük egymástól, hogy kinek mi volt az a bizonyos utolsó csepp, ami miatt most itt vagyunk. Rám kerül a sor, és a szokásos érthetetlen válaszaimhoz hűen annyit mondok:

Az a kibaszott nyelvtudomány!

Bizony, nem gondoltam volna zsenge kamaszként, amikor elkezdtem az AES-t a nyelvtudomány eszközeivel törni, hogy egyszer ez a hobbi csinál majd belőlem gazdasági-politikai-morális-civilizációs menekültet. Ma viszont ez történt.

Sétáltam a kislányommal és beültünk egy fagyira a cukrászdába. Miután kiválasztotta a neki tetsző fagyit és választását közölte a kedves cukrásznénivel (magyarul), angolra váltott és egy székre mutatva közölte, hogy

Daddy! Sit!

Mivel épp ehhez volt kedve, angolra váltottunk egy ideig, majd elment a cukrászda előtt egy busz, amiről Améliának eszébe jutott a "busz kereke" gyermekdal, ezért ezt kezdte el svédül énekelni ("hjulen på bussen"). Nálunk ez így megy: munka közben angolul beszélek, meetingek alatt mikrofont némítva klingonul. Ha esetleg érdekel, a tugh mataHnISchugh, vaj maQuchqu' azt jelenti, hogy

Vörösre festjük a földet (a beszállítók vérével)

Emellett néha beszélek a kislányommal németül, tanulom a svédet (így ő is) és együtt hallgatunk svéd folk-metált, valamint gyerekdalokat, Dóri pedig japánul tanul, így Ada kedvétől függ, hogy melyik nyelvhez van kedve épp.

Ekkor tudatosult bennem a mellettünk lévő asztalnál ülő mamika létezése:

Nna, ezek is biztos valami menekűt bevándorlók!

Egy pillanatig eltartott, mire rájöttem, hogy a mamszinak családunk multilinguális jellegével van problémája.

- Csókolom, sem bevándorlók, sem menekültek nem vagyunk, bár még lehetünk, ha így mennek tovább a dolgok.

Ettől a nénike lepődött meg: nem várta, hogy értem a megjegyzéseit.

- Há' maga magyar? Akkó mé' nem magyarú beszé' a gyerekhe'? Úgy kő aztat, különbe' nem tanulja meg!
- Gondolom, önnél is ez volt a probléma.

A sértőnek szánt visszavágásom fölélövés volt, mert nem értette. Magyarázott valamit, de mivel Ada szerencsére befejezte a fagyiját, én már azzal voltam elfoglalva, hogy megtöröljem az arcát és elinduljunk. Amikor beültettem a babakocsiba, Mia átölelt és megpuszilt - ezt akkor csinálja, ha fel akar vidítani. Ő előbb érezte, hogy szomorú vagyok, mint én.

Útközben elgondolkodtam azon, hogy miért tudta egy random korlátolt nyugger, aki (vasárnap, ráadásul pünkösdvasárnap) nem a templomban hallgatta a propagandát a hatósági áras far-hát tárgyában, vagy legalább napi 25 órában a bányában kapált volna, ahogy az ő generációja előszeretettel állítja magáról, hanem egy cukrászdában lebzselt, így elbaszni a kedvemet.

Arra jutottam, hogy imposztor szindrómám van: hiába képzem magam folyamatosan, mégis tudom, hogy nem leszek képes felérni a környezetemhez. A hétmillió fociedző+virológus/járványszakértő+politológus+nemzetközi jogász+Oroszország-szakértő+gyermekgondozási szakértő+nyelvész és ki tudja még, milyen területek tudósainak országában az én intellektusom egyszerűen kevés.

Hát mi a francot akarok én itt, a nagy magyar rögvalóságban? Fejleszteni a kislányunkat? Ugyan már...

- Sajnálom, hogy ilyen helyen kell élned - mondtam Adának. Aztán bevillant a Harry Potter 1-ből az a jelenet, amikor a roxforti leveleket okádó levélbedóbó nyílás láttán Vernon bácsi némiképp agitáltan kijelenti, hogy

ELÉÉÉG VOOOLT! ELMEGYÜNK INNEEEEEEN!

Nem üvöltöttem vörös fejjel, de ezt mondtam.

HOJ-DAL! HOJ-DAL

Ada zökkentett ki. A гойдалки [ˈɦɔi̯dɐɫkɐ] (ejtsd: hoj-dal-ki - na, most lemészároltam) szót ismételte. Beugrott, hogy ez ukránul hintát jelent. Odaértünk ugyanis az egyik frekventált játszóterünkre (apaként a játszótér az új törzshelyem). Bár Mia kissé csalódott volt, hogy nem volt itt a kis ukrán barátnője, de annyira nem szomorodott el, hogy kihagyja a hintázást.

Én meg elkezdtem röhögni magamban: Persze! Ukránul is tanul: egyszer ugyanezen a játszótéren voltunk, Adát beültettem a hintába, ő pedig a másik hintára mutatott és közölte, hogy "Apa, le!" - általában szokása engem is beparancsolni egy hintába, ha ő hintázik, akkor azonban sok gyerek volt a játszótéren és nem akartam volna egy gyerek elől elfoglalni a hintát, így állva maradtam. Adának nem tetszett, hogy felborult a hinták szimmetriája, így - ha már velem nem volt szerencséje - kiválasztott egy random kislányt és őt ültette be a másik hintába. Mint nem sokkal később kiderült, Ada új barátnője ukrán menekült, és ők is gyakran járnak az általunk is frekventált játszótérre. Mióta vele barátkozik, néhány ukrán kifejezést is átvett.

Hát mit akarok én itt? Hogy egyszer igazoló jelentést kelljen írnom arról, miért barátkozott a kislányom ukrán menekültekkel? Hiszen őket a jóságos Oroszország csak felszabadítja! Erre én meg valami sorosista kozmopolitát nevelek?

Eretnekség!